Levelek nélkül

Egy kelet-magyarországi kisvárosban egyszer csak ledobják a fák tavaszi leveleiket. Mi történhetett: természeti katasztrófa vagy emberi mulasztás? Hogyan lehet tovább élni a hétköznapokat a megváltozott körülmények között?
Koroknai János, a városi gimnázium magyartanára nyomozni kezd a rejtély után. A közeli idősotthon, a tantermek és a barátai háza között ingázik a város utcáin, s eközben lépésről lépésre közelebb kerül nemcsak a saját családja titkainak, de a tágabb közösség működésének és működésképtelenségének megértéséhez is.

Hogyan lehet egy észszerűtlenül működő világban észszerűen viselkedni? Egy széthulló társadalomban, széteső családban megőrizni a józan eszünket? A nagy sikerű Akik már nem leszünk sosem után Krusovszky Dénes második regénye ezekre a kérdésekre keresi a választ.

A VALÓSÁG ELŐL NAGYON NEHÉZ ELMENEKÜLNI – INTERJÚ KRUSOVSZKY DÉNESSEL LEVELEK NÉLKÜL CÍMŰ ÚJ REGÉNYÉRŐL

2023. 06. 05.

Vissza tudsz emlékezni, hol és mikor találtál rá a Levelek nélkül című regényed témájára, történetére? Mi volt meg először: egy kép, egy motívum, egy figura?

Egészen pontosan meg tudom mondani, mi volt meg először. Ez egyébként kissé zavarba is ejt, mert általában nálam apró, eleinte észrevétlen ötletmorzsákból, szavakból, szókapcsolatokból, gesztusokból indulnak el a szövegek, legyen szó versről, novelláról vagy regényről akár. A Levelek nélkül esetében mégis emlékszem, hogy egy jelenetet láttam magam előtt, ahogy valaki egy kisvárosi parkban késő éjjel zihálva tördeli az ágakat. Akár vers is lehetett volna belőle, de minél többet gondolkodtam azon, ez a figura miért teszi azt, amit tesz, annál regényszerűbbé vált fokozatosan a jelenet, egyre több réteg bukkant elő a villanásnyi képsor mögött. Mindez a covid-időszak legelején történt, talán ez sem mellékes. Volt egy regénytervem 2019-ben, és úgy gondoltam, a következő évben neki is tudok majd állni. Aztán jött a világjárvány, és sok minden megváltozott. Én például a tervezett regény helyett gyerekverseket írtam. Ekkoriban történt, hogy láttam magam előtt ezt a jelenetet, és ugyan még nem volt világos, honnan jött, hová tart, azt éreztem, foglalkoznom kell vele.

Előző, nagysikerű regényedben (Akik már nem leszünk sosem, 2018) felváltva szerepel egyes szám első személyű és egyes szám harmadik személyű szólam. Itt mindenkit kívülről látunk, a narrátor végig harmadik személyű. Ez már az elején megvolt?

Igen, talán mert a fenti jelenetben nagyon erős és eleve adott volt az a pozíció, hogy kívülről nézem, onnan igyekszem megfejteni, miért tördeli olyan elkeseredetten a fákat ez az ember, ez már eleve az egyes szám harmadik személyt hívta elő a leírás során. De az is igaz, hogy már az első regény megjelenésekor úgy gondoltam, a következőben nem lesz én-elbeszélés. Az egy messzire vezető kérdés, hogy miért távolodtam el az első személyű hangtól, a legegyszerűbben talán úgy tudnám megragadni, hogy az alanyi narrációt nyelvi és tematikai értelemben is túl behatárolt területnek kezdtem érezni. Ráadásul mintha ez a monologizáló hang lenne domináns ma a világban, csupa én-elbeszélés hallatszik mindenhonnan, én pedig most éppen valami nagyon másra vágytam.

A könyv három nagy fejezetből áll. Már az írás legelején megvolt az egész szüzsé és struktúra, vagy menet közben elkezdte írni magát?

Az alapelv volt meg csupán, és az sem volt túl bonyolult: ne legyen túlgondolva a szerkezet, ne a struktúrával való játék vigye el a hátán a regényt, minden legyen annyira kézzelfogható, magától értetődő, amennyire csak lehet. Azzal együtt, természetesen, hogy a regény egyik fő kérdése, hogy bármi is lehet-e egyáltalán magától értetődő. Tulajdonképpen azt szerettem volna elérni, hogy a szüzsé ne terelje el a figyelmet a szereplőket övező körülményekről, az egymáshoz fűződő viszonyaikról, a félelmeikről, szorongásaikról, vágyaikról. A hármas felosztás gyakorlatilag ezt a logikát követi, ennél sokkal egyszerűbb nem lehet egy elbeszélés szerkezete, de persze azért vannak benne kacskaringók itt-ott. Ami talán érdekes ebből a szempontból, az a középső fejezet viszonya a másik kettőhöz, itt van valamiféle nézőpontváltás, ami valóban az írás közben alakult ki ebben a formában. De hát, szerencsére, nem lehet, és nem is igen kell mindent előre kitalálni, amikor regényt ír az ember.

A regényed erősen a mában játszódik: tanár a főszereplője és olvashatunk akkumulátorgyárról is, de sokkal fontosabb az egész történetben a közeg, a klíma, az emberek attitűdje. Mennyire engedted be vagy éppen tartottad távol a könyvtől az aktualitásokat?

Az első regényemben, az Akik már nem leszünk sosemben valamiképp a reáliák regénybe emelésével szerettem volna az adott korszaknak, mondjuk a 2010-es éveknek egyfajta regényesített lenyomatát létrehozni. Ott konkrét események, politikusok, pártok, médiajelenségek bukkannak fel. Volt, akit ez inkább elidegenített a szövegtől, mások épp ezt a kor-tükröt üdvözölték benne. A Levelek nélkül szerintem nagyon másképpen közelíti meg ezt a kérdést. Valóban úgy fest, mintha a mai Magyarországon járnánk, és alighanem ott is járunk, ugyanakkor itt sem az idő, sem a politikai viszonyok, társadalmi frusztrációk nincsenek konkretizálva. Helyette vannak emberi kapcsolatok, tragédiák és komédiák, amelyek mintha egy párhuzamos, de a maira kísértetiesen hasonlító valóságban zajlanának. Itt is arról van szó, hogy amit az első könyvben a valóságelemek használatával akartam megmutatni, azt ebben az esetben inkább emberi szituációkon, hétköznapi jeleneteken keresztül igyekszem ábrázolni. Meglepő – de lehet, hogy nem is annyira –, mindenesetre az akkumulátorgyár említése már rég papíron volt, amikor ez a téma vezető hírré vált a sajtóban. Hasonlóképpen a kötet központi motívuma, a lombok elvesztése is a leghatározottabb fikciónak tűnt végig, aztán ma mindenki egy lombok nélküli lombsétányon röhög. Még csak most jelenik meg a könyv, de az már látszik, hogy a valóság elől nagyon nehéz elmenekülni.

Van kedvenc tanár-karaktered a magyar vagy a világirodalomból?

Ezen érdekes módon nem sokat gondolkodtam írás közben, igyekeztem a saját figurámra figyelni, az ő cselekedeteit mozgató belső logikát megérteni. Amikor a kézirat már készen volt, akkor jutott eszembe több olyan regényszereplő, aki részben legalább hasonló gondokkal küzd, hasonló kérdésekkel néz szembe. John Williams Stonerének címszereplője számomra nagyon fontos regényalak, bár őt ugye egy egyetemi tanszék nyeli el. Beugrott néhány jelenet John Barth Az út vége című regényéből is. A magyar irodalomból nagyon erősen visszhangzott bennem Kosztolányi Aranysárkánya, még ha Novák ​Antal egy másik világ másféle terheit cipelte is a vállán, a magánya alighanem rokonságot mutat Koroknai János társtalanságával.

Mindkét regényedben fontos szerep jut a biciklizésnek. Te magad is ennyire szeretsz kerékpározni, vagy a hőseid élethelyzete miatt akad ennyi drótszamár?

Én azt hiszem, hogy sem az első regényben, sem most a Levelek nélkülben nincsen átideologizálva a kerékpározás. Ha egy könyv egy metropoliszban játszódik, tehát akár a mai Budapesten is, és a főhős mindenhová biciklivel megy, az egy értékválasztást jelez, sőt, egy emberi karaktert is megmutat. Egy vidéki kisvárosban, azt hiszem, ilyesmiről nincs szó. Koroknai azért biciklizik, mert olyan helyen él, ahol nincs tömegközlekedés, hiszen nincsen rá igény, autóba ülni viszont felesleges, mert nincsenek nagy távolságok sem. Azért biciklizik, mert ez a logikus közlekedési forma. Direkt nem is írtam le alaposabban a biciklijét, hiszen tulajdonképpen mindegy, hogy milyen. Egy bicikli. El lehet vele jutni A-ból B-be. Ha jobban belegondolok ugyanakkor, ez a keresetlenség mégiscsak közel áll a regényvilág lényegéhez. Azt mondom, a bicikli az észszerű közlekedési eszköz, de már ez az észszerűség hirtelen értékkel telítődik, hiszen ezen túl alig van valami más, ami még észszerűnek lenne nevezhető Koroknai körül.

Szegő János